Féltékenység ellen asztrális torna

Különféleképpen lehet féltékeny az ember. Van, aki hangosan, „az őrület szégyentelen gátlástalanságával”, anyatigrisként vicsorogva nyilvánítja ki félelmeit. Van, aki némán küzd vele, mint valami óriás polippal, míg meg nem fullad a csápok szorításában.

Bizonyos emberek akkor érzik jól magukat, ha fűnek-fának elpanaszolják kétségeiket, megerősítést, bátorítást várva a hallgatóságtól. Mások meg úgy őrzik sebzettségüket, mint a meglőtt állat friss sebét. Elvonulnak és nyalogatják, de a világ összes kincséért sem fednék fel magukat, mert a magány tisztító tűzében akarnak nyugalomra lelni.

A féltékenység olyan, mint a közmondás: ahány ember, annyi féltékenység. Mindenkinél másképp csapódik le, és más-más formát ölt. Ahogy Szepes Mária mondja: ”a mazochistát izgatja a féltékenység, a szadistát gyilkossá teszi.”

Mi táplálja ezt a zöldszemű szörnyeteget?

A hiúság. Az embernek nagyon tud fájni, ha versenytársa akad, aki fölülmúlja szépségben vagy okosságban. Akivel nem kellemes az összehasonlítgatás, mert biztosan vesztesként kerül ki belőle. Nem szeret az ember alul maradni. Fél attól, hogy gúny vagy nevetőkórus martalékává válik. Attól retteg, hogy mit mond majd a külvilág. Hiúságteste ezer szúró sebtől vérzik.

Aztán ott van a hatalommegosztás rémsége. Az ember alapvetően tulajdonosi szemlélettel él, és ezt nem könnyű levetkőzni, pláne a párkapcsolatban. Nagy nehezen talál magának egy megfelelő partnert, akit ettől fogva nem szívesen adna tovább, mint ahogy meg sem osztana senkivel. A trónfosztott sértődöttsége is ott van tehát benne. A birtokháborítás fájdalmas terület. Az ember úgy védi tulajdonát, mint puli a felségterületét.

Az önbizalomhiány. Az ember hajlamos arra, hogy mérhetetlen szerelmében felnagyítsa és túlértékelje partnere érdemeit. Ennek viszont egyenes velejárója, hogy magát egyre kisebbnek és mindenképpen szerényebb adottságokkal rendelkezőnek tartja a nagy Ő-nél. Nem vagyok elég neki, nem érdemlem meg őt, más jobban illik hozzá-ilyen és efféle csacska gondolatok keringenek a frissen szerelembe-esett fejében. Ilyenformán a szerelmi önbizalomhiány fertőzése olyan embereknél is elterjedhet, akiknek egyébként, normális körülmények között nincs magukkal semmi bajuk.

Amikor elkap minket a bizonytalansági láz, nem árt elemezni a kapcsolatot. Azt felmérni, hogy hogyan és mennyire tartozunk össze.

Először is mentális síkon. Milyen közös érdeklődési területeink vannak? Ki tudjuk e fejezni szavakkal egymás iránti érzéseinket? Tudunk-e „eszmét cserélni”? Hasonló-e világnézetünk? Van-e közös célunk? Mi a közös a munkánkban, az irányultságainkban?

Aztán asztrális síkon. Milyen érzéseket táplálunk egymás iránt? Mit tartunk a barátságról? Mennyire terhelhető a kapcsolatunk? Mi az, amit még elviselünk a másikban, és mi az, ami túllép toleranciánkon? Mit tudunk megbocsátani, és mi az, ami a megbocsáthatatlan vétkek csomagját szaporítja?

„Végül alámerülünk a pirosra gyúlt "veszélyzónába", a fizikai síkra, amelynek a láza ilyenkor negyvenkét fokos…A kísértés állandóan fennáll az érzékek vonalán, s pogány és telhetetlen szex-régiókban, ahol csak a teljes intenzitású erotikus érzés szünteti meg átmenetileg a gazdátlanság kereső, páridéző állapotát.”Mit tartunk az érzékiségünkről? Tudjuk-e még azt nyújtani egymásnak, amit kapcsolatunk elején? Jól ismerjük-e egymás érzékeny pontjait, valamint a másik és magunk szexusát?

Ha tisztában vagyunk magunkkal és a kapcsolatainkkal, már nyertünk egy menetet. Ettől függetlenül persze előfordulhat, hogy beáll a krach, és társunk minden igyekezetünk és vágyunk ellenére is félrelép.

Mit mond erről Szepes Mária?

A férfi nemi szerepe az aktív helytállás, ami látványos teljesítményekért kiált. A változatosság keresése ilyen formán biológiai szükséglet. A fiatalabb férfiaknál ez a triviális tény a hajtóerő.

Az ötvenes évekbeli férfiak kapuzárási pánikja közismert jelenség. Amikor azzal szembesül az ember, hogy kimaradt életéből a „nagy szenvedély”, vagy volt ugyan, de ismétlésért dörömböl. „A mirigyek lázadozva, telhetetlenül követelik az ifjító, megifjító ellenhormont, s ha valakiben nincs elegendő életbölcsesség, ízlés, fegyelem és önkritika, kínosan, szánandóan nevetségessé teszi magát, vagy  jóvátehetetlen meggondolatlanságot követ el.”

Ha már késő a bánat, ha a félrelépés visszavonhatatlanul megtörtént a szeretett társ részéről, akkor is van olyan recept, ami használható és merőben új, mint az eddig megszokottak.

Nem támadni kell a másikat, lehordani a sárga földig, sértettségünkkel ütlegelni, amíg meg nem puhul.”…a szerencsétlen, érzelmi mérgezést szenvedett társra nem is lehet másképp nézni, mint szánakozó, segítőkész megbocsátással. Mert erkölcsileg felháborító, hűség és jó ízlés ellen elkövetett megnyilatkozásai pontosan megfelelnek egy szeretett beteg önkívületben kirobbanó visszataszító reflexeinek.”

Nem nyomozni kell utána, kopóként szimatolni lépéseit, nem jeleneteket csinálni.

Asztrális torna, gondolatmágia az ideális megoldás.

Mit jelent ez? Ne engedjük, hogy sérelmeink leterítsenek, és maró savként kikezdjék lelkünket-testünket! Ne engedjük, hogy a féltékenységi mantrák monomániás ismételgetése az őrületbe kergessen minket! Közömbösíteni pedig újradramatizálással lehet. Elképzeljük a sérelmünkre elkövetett cselekmény sorozatot, annyira a végletekig karikírozva, hogy megszűnjön benne a személyesség. Ne magunkat és a mi kis sebeinket lássuk benne, hanem egy tőlünk független eseménysort, amit tudunk kívülről látni, eltorzítva, végletekig parodizálva, leegyszerűsítve és nevetségessé téve.

Az egész problémát betegségnek, anyagcserezavarnak tekintsük, mert hogy az is. Egy beteget sem hagyunk magára, magától értődő, hogy enyhítünk baján, ahogy szegényes eszközeink engedik.

Mindig fel kell tenni magunknak a nagy kérdést: ami történt, az hűtlenség-e vagy kórtünet?

„A változatosság, az erőseb indíttatás keresése nem egyéb, mint amikor kínos székrekedés elleni hajtószert vesz be valaki. Vagy amikor a természet heves szükségletekor beszalad valaki az utcai mellékhelyiségbe. Érzéseinek, meggyőződésének, ideáljainak s főleg megbonthatatlan hovatartozásának semmi köze nincs hozzá…sokszor épp a főszereplő legnagyobb megdöbbenésére és szégyenkezésére történnek meg a dolgok.”

A féltékenység elleni harc sikere attól függ, hogy mennyire tudjuk elhatárolni magunkat „saját fantáziamalmunk őrlő kínjaitól.”

Ha jó mágusok vagyunk, kettős sikert könyvelhetünk el. A másik, bűnbánó félben, segítő magatartásunk hálát, gyöngédséget generál irányunkban. Ha nem bosszúálló fúriaként tomboljuk végig az esetet, hanem nagylelkű barátként, akkor erőt, élményszerű meggyőződést és harmóniát kapunk cserébe.

(Szepes Mária: Mágiák könyve című műve alapján Intera)

Kapcsolódó cikkek:

Házasságok szilánkjai
Megcsalók
Ha az apa féltékeny a saját gyerekére
A hűtlenség és a megcsalás pszichológiája
Miért jó ha ismerem önmagam